A fejem nagy erővel koppan az aszfalton. Érzem, hogy a ruhám rám tapad
az esőtől, s sár piszkítja az arcom, melyet az eső kósza cseppjei mosnak
le. A távolban sziréna hangja szól, s érzem, a szemhéjaim ólomnehézként
indulnak lefelé. – Nem! – egy hang kiált fel bennem, a piros kis SOS
lámpát felkapcsolva az agyamban, s fejem megmozdítása nélkül szemeimmel
keresésbe kezdek, még mielőtt szemhéjaim leragadnának. Tőlem pár méterre
fekszik a női test. Nem mozdul, semmi életjel. Arca felém fordulva,
szemei nyitva, ám mozdulatlan. Tekintetében nincs meg az a meleg, jól
ismert érzés, csak a homály és a szürkeség. Üvölteni szeretnék, és
sírni, ám a fejem lüktetése és az ólomnehezékek a szememen ezt
megakadályozzák. Lassan behunyom a szemem, átadom magam a
tudatlanságnak, s az utolsó halovány emlékem, hogy a sziréna hangja
felerősödött, visszhangként szólt a közelben, s ismeretlen kezek fogták
testemet.
„Futok, szaladok, megállok. Az erdő sötét és csendes,
pedig mindig is úgy hittem, hogy világos, és az állatok hangjától zeng.
Gyönyörűnek képzeltem, ahogy a fák lombjai közt átszűrődik a fény, s
oszlopszerűen eltűnik az avarban. Most viszont nem szép az erdő, inkább
félelmetes, vagy riadt? Az erdő fél valamitől, de mitől?
Futok
tovább, fákat kerülve ki, zihálok, olyan
érzésem van, mintha menekülnék, gyakran hátra is pillantok, de semmi nem
jön mögöttem. Az ösztöneimre hallgatva ismét neki indulok. Előttem az
erdő megnyílik. Most már nem én kerülöm ki a fákat, bokrokat, hanem ők
térnek ki előlem, mígnem kiérek a sűrűből, majd megtoppanok. Előttem egy
sötét lény áll, hátán a szőr felborzolva, fehér hegyes fogsorát
mutogatva. Megrémülök, és hátrébb lépek, erre a lény is ezt teszi.
Egyik pillanatról a másikra előttem terem a lény, egy karnyújtásnyira
van, félek, reszketek, de kinyújtom a karom, hogy megérintsem. Meg kell
érintenem. Ám az ujjaim hideg, sima falba ütköznek, egy tükör. Ekkor még
jobban úrrá lesz bennem a félelem, s magamra nézek. Én vagyok a
szörny!”
A rossz álom kimosta a szememből a fáradságot, s lassan magamhoz tértem. A szemeimet kinyitva vettem észre, hogy nem otthon vagyok, és ez nem az én ágyam. A szoba fehér falai melyben feküdtem semmi érzelmet nem sugároztak, csak a hidegséget. Az ágy kemény volt, s mindennek meg volt az a jellegzetes illata, amit nem tudtam hova tenni. Valahol csipogó hangok szóltak egy gépből, s mikor felemeltem a kezem, hogy megdörzsöljem a szemem, abból vezetékek álltak ki. Kezeimet a fejemhez kaptam, ott ahol még mindig lüktetett, majd leeresztettem őket magam mellé az ágyra.
- Emlékszem… - suttogtam halkan, s arcomon már útnak is indultam a meleg könnyek.
- Hogy hívják, kérem? - egy orvos, Dr. Freeman, miután ellenőrizte, hogy nincs baj a látásommal és a hallásommal kérdéseket kezdett feltenni, miközben szaporán töltögetett ki egy papírt.
- Gwen - halkan válaszoltam.
- A teljes nevét, és ha megkérhetem tisztán és hangosan beszélve - állt meg a tolla egy pillanatra a kórlapon, míg újra hozzám szólt.
- Gwendolin Parker - hangom most erősebb és érzelem mentes volt.
- Hány éves?
- 17, nemsokára 18 - végig csak a kacskázó kezét néztem, ahogy az írószerszámot irányította, ő pedig néha rám vetette pillantását.
- Igen. Ön egy balesetet szenvedett, alig 48 órával ezelőtt. Súlyos trauma érte a fejét, így hosszan aludt. Emlékszik valamire is a baleset előttről, esetleg az az után történtekről? - szemeivel engem fürkészett, én pedig nem tudtam megszólalni. Ha a balesetre gondoltam, csak a két fénytelen szempár képe jutott eszembe, melyet utoljára láttam. Végül könnyeimnek utat adva zokogásban törtem ki, ez az utolsó kérdés sok volt nekem. Az érzelmeim baseball labdaként röpködtek, s semmi sem volt a helyén. - Később ha megnyugodott még visszajövök, és folytatjuk a beszélgetést - konzervatívan felállt a székéről, s emberi jóindulatból magamra hagyott, vagyis mielőtt még távozott volna a kezét a kezemre helyezte, és megszorította - Legyen erős, és nyugodjon meg! - kézfejemmel a szemeimet dörzsöltem, hogy a könnyeim eltűnjenek, ám csak annál rosszabb lett. Már égtek a fájdalomtól, s a sok dörzsöléstől. Hogy fogok én ezen túljutni? Legyek erős, de hogyan? Ne azt mondják nekem, hogy mit csináljak, hanem azt, hogy hogyan csináljam!
A kórházi szoba mosdójának tükrébe nézve egy ismeretlen lányt láttam. Valahonnan ismerős volt, de még is ismeretlen. Barna hosszú tincsek fedték sápadt arcát, s a feje gézzel volt bekötve, mintha egy fejpánt lenne. Őt is Gwendolin Parkernek hívták, Seattle-ből, aki 17 évet leélt ebben a világba, ám az arcvonásai megváltoztak. Már nem az a mosolygós, virgonc lány volt, aki a reggeli rántottának mosolyt rajzolt ketchupből, és a felhőkben a felismerhető alakzatokat kereste, hanem egy olyan lány, aki lefelejtette, hogyan kell őszinte mosolyra húznia a száját, s szemeiben már nem égett a tűz, csak hamu, s aki már nem tudja mi az élete célja, s most árván csak úgy van, s várja, hogy merre sodorja az ár.